Ma két kellemes meglepetés is ért: reggel, amikor a mérlegre álltam, nem hittem a szememnek: csak 111.8 kg voltam, ami majdnem 3 kg-mal kevesebb, mint az induló és persze majdnem 1 kg-mal több, mint a havi terv. Nagyon örültem neki! Ezért is kell mérni, bármit is csinálsz, mert a megérzések csalókák, pontos mérés kell, hogy tudjad, hol tartasz.
A másik meglepetés: végre úgy futottam, hogy lassan, igaz, de futásnak éreztem, amit csinálok és élveztem is! Vicces volt, mert éppen délután olvasgattam a Dagadt Köcsög blogját, aki kicserélte a header képét és szerepelt benne az “Élethosszig tartó futás” kifejezés. Én meg nagy komolyan elkezdtem rajta gondolkodni, hogy nekem a futás csak eszköz, én nem leszek ilyen fanatikus futó.
Ez egészen addig tartott, amíg az első kilométer után be nem ütött a cucc: elkezdett kikapcsolni az agyam, majdnem szinte meditatív állapotba kerültem – hát elég addiktív dolog ez! Még egy darabig futok és utána már az anyagért kell futnom, amit a futás hoz létre.
De idáig el kellett jutnom: és itt jön az önmotivációs trükk.
Estefelé egy pénteki lazuláson gondolkoztam, ilyen pizzarendelés és hasonlók formájában, megállapítva, hogy én még túlságosan lábadozok ahhoz, hogy fussak – majd vasárnap. Aztán utána eszembe jutott a reggeli 111.8 és az, hogy ezt nem üldögélléssel értem el, hanem azzal, hogy a sötétben és hidegben kimentem futni. Utána már vettem is a futócipőt!